A globális túlfogyasztás vagy a nagyon találóan fordított: a „túllövés” napja, az “Earth Overshoot Day” (EOD) nagyon fontos jelződátum minden évben. Mert ez az a nap, amelyen az emberiség természeti erőforrás-felhasználása eléri azt a kritikus mennyiséget, melyet a Föld abban az évben adni tudott.
Úgy világíthatjuk meg legjobban, ha az emberi szervezettel húzunk párhuzamot. Amennyiben az ember túlfeszíti saját magát, ha több energiát használ fel, mint amennyit a szervezete termelni képes, akkor kizsigereli saját magát. Ahogy a végletesen kimerített ember szervezet, úgy a Föld se tud egy bizonyos mennyiségen, határon túl teljesíteni, adni. Eljön az a pont, amitől kezdve már egyértelműen a bolygónk rovására fogyasztunk. Vagyis a mai naptól, július 28-tól kezdve minden egyes nap a saját életterünk ellen támadunk. Ez pedig nem csak most zajló életünkben hatalmas öngól, de tulajdonképpen előre feléljük azt, ami utódainknak járna. Kifogjuk, megesszük, elhasználjuk, bekebelezzük a jövőt.
Minden ország rendelkezik túlfogyasztásra vonatkozó saját értékkel és ez eltérhet az átlagtól. Vannak országok, amelyek kifejezetten rosszul állnak ezen a területen. Ausztrália és az Egyesült Államok túlfogyasztási értéke szerint akár 4, sőt 5 bolygóra lenne szükség, hogy az emberi mohósággal lépést tudjon tartani a környezet. Magyarországon se jó a helyzet, bár hazánkban „csupán” még egy bolygóra lenne szükség, mert a jelenlegi helyzet szerint egy Föld nem elég.
Érdemes ránézni arra is, hogy mi áll a globális túlfogyasztás hátterében, mert azt több tényező együttesen befolyásolja:
- Mennyire pusztítjuk a természetet, vagyis mekkora területet hódítunk el a vad természettől, hogy azt saját igényeink szerint használjuk. A nagyüzemi mezőgazdaság a természetes élőhelyek számát pusztítja, az iparosodás következtében pedig a természetkárosítás felmérhetetlen.
- A személyes, az egy főre eső fogyasztás is rendkívül fontos, minél több mindent birtoklunk, minél többet pazarolunk, annál rosszabb értékekkel kell számolnunk.
- A Föld növekvő népessége több élelmiszert és vizet kíván, ez önmagában is kockázatos tendencia.
A túlfogyasztás következményei beláthatatlanok, de ha csak arra gondolunk, hogy ijesztő mértékben, évről-évre csökken a biológiai sokféleség, és egyes fajok teljesen kihalnak, akkor már láthatjuk, hogy nagy a baj. Emellett növekszik az üvegházhatású gázok koncentrációja, mellette csökken az erdővel borított területek mértéke, ami pedig a klímaváltozást, a globális felmelegedést gyorsítják. A megváltozott klímaviszonyok éghajlatváltozást eredményeznek, ma már a saját bőrünkön is tapasztalható extrém időjárási jelenségekkel kell szembenéznünk. Mindez együttesen az élhető, művelhető, az élelmiszer megtermelése szempontjából legfontosabb területek csökkenéséhez vezet.
A jelenlegi helyzetben, amikor tulajdonképpen az év felére már megkaptuk mindazt a Földtől, amit adni tudott, fontos kérdés, hogy egyéni megoldásokkal, a személyes életünkben tehetünk-e bármit a helyzet javítására?
A válasz pedig az, hogy nem csak tehetünk, hanem tennünk is kell, hogy ezt az ijesztő folyamatot, amely ötven éve szinte egyfolytában romlik, megállítsuk. 1970 volt az az év, amikor év végére, december 30-ra esett a kritikus nap, az volt az utolsó olyan év, amikor nem léptük át a vonalat. Azóta egyre lejjebb csúszik ez dátum a naptárban. Ha a sok erőfeszítés hatására van is egy-egy pozitívnak tűnő változás, az nagyon kevés.
Mit tehetünk a saját életünkben Földünkért?
Érdemes alaposan felmérni mindennapi szokásainkat, az élelmiszer vásárlástól kezdve, a közlekedésen át minden megmozdulásunkat. Mert minden pillanatban fogyasztunk valamit. Akkor is, amikor alszunk a fűtött vagy klímatizált szobában. Akkor is, amikor reggel kinyitjuk a szemünket és fogat mosunk, reggelit készítünk, közlekedünk, dolgozunk.
Minden pici cselekedet elvesz a Földtől és nem mindegy, hogy mennyit. Rajtunk is múlik, hogy mennyit.
Fontos, hogy megelégszünk-e egyszerű, helyben elérhető táplálékkal, vagy tengerentúlról szállított csemegékre éhezünk. Fontos, hogy gyalog indulunk-e útnak, vagy kerékpárral, esetleg adunk esélyt a tömegközlekedésnek vagy a saját autóhoz ragaszkodunk.
Hogyan és mivel takarítunk? Képesek vagyunk-e visszatérni természetes módszerekhez, a környezetromboló körülmények között gyártott, műanyagba csomagolt vegyszerek helyett.
Veszünk-e minden évben, minden évszakban új ruhát, bútort, műszaki eszközöket? Le tudunk-e mondani tárgyak birtoklásáról, illetve képesek vagyunk-e megbecsülni azt, ami már a miénk.
Mert minél több mindenre vágyunk most, minél több mindent markolunk, a végén annál kevesebb marad majd az utódainknak, ami szétosztható, amivel gazdálkodni tudnak.
Most talán még nem késő „megfogni” ezt a folyamatot, beérni kevesebbel, és megbecsülni mindent, amit bolygónk magából ad.
( A cikk forrása: Ficsakblog.hu )