Az ünnepek sok mindenre tanítanak minket felnőtteket is, a gyerekek meg tőlünk lesik el, hogyan bánunk egymással a hétköznapok során, hogyan az ünnepek alatt. Hogyan bánunk a környezettel, ahogy azt is, hogyan bánunk az állatokkal.
Húsvétkor valamiért adja magát a szülők számára, hogy ajándékba élő kisnyuszit, néha kiscsibét, de olyan is hallottunk már, hogy kisbárányt, kiskecskét adnak ajándékba a gyereknek. Egy élő, lélegző, puha, meleg, apró állat annyira bájos és szeretnivaló, hogy nincs az a gyerek, akinek re repesne a szíve, ha állatot kap ajándékba. Mert azt szeretgetni, ölelgetni, dédelgetni lehet. Órákig, napokig betölti a szívét-lelkét a boldogság. És itt van a probléma is… mert amennyire kedves ölelnivaló egy kicsi jószág, olyan gyorsan rá is tud unni a gyerek. Ha mégsem, akkor a szülő döbben rá, hogy nincs megfelelő hely, idő, szakértelem és kapacitás ahhoz, hogy az ajándékba vásárolt állat biztonságos tartása megtörténjen.
Mert a nyuszi édes, de ha nincs hozzá megfelelő ketrec, akkor szabadon rohangál a lakásban és lerágja a tapétát, esetleg megrágja a mobil töltőjét, meg a laptop kábelét. Pusztult már el nyúl nem egy alkalommal áramütés következtében, illetve alakult ki veszélyes helyzet a családtagok számára is, mert nem vették észre, hogy a nem biztonságos körülmények között tartott nyúl „megkezdte” a kábeleket. Egyébként is naponta enni meg inni kell adni az állatoknak, és nem csak egyszer, ahogy az se mindegy, hogy mit. Mert ha nem neki való táplálékkal kínáljuk, akkor nem eszi meg, elgyengül, megbetegszik, elpusztul.
Óriási felelősség az állattartás, azt vállalni, bevállalni csak akkor szabad, ha előzetesen nagyon alaposan átrágtuk a dolgot, ha nincs semmilyen akadályozó tényező. Ha tudjuk, hogy elegendő tér, levegő, hőmérséklet, élelem, idő, energia, pénz adott ehhez. Ha vállaljuk az állattartással járó kényelmetlenségeket is. Mert az állat eszik és ürít, piszkot csinál és ha nem tudjuk megfelelő határok között tartani, akkor bizony kószálni fog mindenfelé a házban, és a kertben is. Lerág, megrág, kárt okozhat és veszélybe sodorhatja önmagát. De cuki, tudjuk.
Tudjuk, hogy sok esetben a szülő döntés hátterében az áll, hogy szeretné a gyereket – egy állaton keresztül – felelős magatartásra késztetni. Tanulja meg a gyerek, hogyan kell egy állattal bánni. De ez csak akkor váltja be az ehhez a pedagógiai elképzeléshez fűződő reményeket, ha bennünk felnőttekben is megvan a felelősség. Ha van felelős B, meg C tervünk arra vonatkozóan, mi történik az állattal, ha a gyerek megunja, nem tud-akar vele foglalkozni, vagy kiderül egyéb elfoglaltságai miatt ez amúgy is lehetetlen, csak ezt nem vettük számításba a legelején. meg amúgy mi se érünk rá….
Mert az nem lehet opció, hogy szélnek eresztünk egy kisnyulat a város szélén – szaladjon, jó az idő, széles a határ. Tudnunk kell, hogy a „fogságban” született, nevelkedett, természetes élőhelyéről kiragadott egyedek életben maradási esélyei nagyjából egyenlőek a nullával. Nagyon sokszor elpusztulnak így kisállatok. Kitévednek az útra és elütik őket, esetleg kóbor kutyák martalékává válnak, vagy nem tudnak elegendő élelmet szerezni és azért pusztulnak el. Nyilván akadnak csodaszámba menő esetek is, amikor képes valamelyik állat annyira alkalmazkodni a szabad, de zord körülményekhez, hogy túlél. Egy ideig. Ám alapvetően nem tudnak ennyire alkalmazkodni. Egyszóval legyünk tisztába azzal, hogy a szélnek eresztett állatok nagy valószínűséggel a mi felelőtlenségünk okán pusztulnak el- csak nem a mi kezünk által.
Azzal is legyünk tisztában így pár nappal húsvét előtt, hogy az állatmenhelyek befogadó kapacitása véges, nagyon sok állatmenhely nem is tud befogadni hirtelen felindulásból vásárolt, aztán gyorsan megunt kisállatot. Marad a vágás…Ez pedig borzasztó megoldás ezer féle szempontból. Ráadásul gyakran a gyerek távollétében történik meg az állattól való radikális „megszabadulás”. Arra jön haza az iskolából, óvodából, hogy volt nyúl-nincs nyúl… hiába keresi. A szülők széttárják a karjaikat, nem tudják mi történt. Majd megvigasztalják. Ne sírj, jövőre kapsz másikat.
MI reméljük, hogy nem. Hogy többé soha, hogy alapos lecke mindenki számára a szembesülés. Vagy a körülmények, vagy ő maga nem alkalmas felelős állattartásra. Csak és kizárólag akkor engedjünk a kísértésnek, ha ezeregy százalékig biztosak vagyunk abban, hogy annak a kisállatnak a CSALÁDBAN megfelelő, komfortos és BIZTONSÁGOS helye lehet élete során mindvégig.